#Novella - A Gyáva

Sziasztok. Már régóta belekezdtem ebbe a novellába, de sajnálatos módon még nem értem a végére. Úgy döntöttem, hogy először publikálom, kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy érdemes-e folytatnom, mert feleslegesen nem szeretnék vele vesződni. Remélem lesznek páran, akik elolvassák ezt a rövidke történetfoszlányt ami nem rég pattant ki a fejemből. És ne feledjétek, várom a kommenteket, mert számítok a véleményeitekre!

Jó olvasást. xX. Mss. Roselyn.

A Gyáva

     A nap ekkor már nem tündököl fent az égen, nem festi az egyre lenyugvó égi test a bíbor és a sárga különböző árnyalataira az eget. Nincsenek már a sugarak, amik egykor a fák sűrű lombkoronáján keresztül egy madárfészket világítottak meg. Már nem. Az ajtóra akasztott naptár lapjai nem rég gördültek át egy másik oldalra. Október. A képen megsárgult és elszáradt barna tölgyfa levelek hevernek egy sáros betonon, teljesen elfedve azt. Mikor az ember kinéz az ablakon, ugyan azt láthatja kint is. Néha erősebben, olykor- olykor pedig gyengébben kap a hosszú hajakba a szellő. Előfordult már, hogy eső helyett lágyabb összetételű hópelyhek szállingóztak, aminek minden gyerek örült. Ez jelzi a tél közeledtét, a karácsonyt és az új évet. A gyermekek feldíszítették az osztálytermeket és az otthonukat is kidekorálták az időjárásnak és az évszaknak megfelelően. A hidegnek köszönhetően egyes házakban már a kandallóban is megrakták a tüzet estére, vagy este lefekvés előtt a puha libatollakkal kitömött takaró mellé egy pokrócot is terítettek az ágy tetejére, a biztonság kedvéért. Valaki számára ez az időszak nagyon kellemes és meghitt, viszont vannak mások, akiknek a három hónapot magába foglaló ősz és az azt követő tél egy rideg, zord és barátságtalan szakasz.
És létezik egy harmadik csoport is, akik kevés tagot foglalnak magukba. Az emberek, akiket teljesen hidegen hagynak az évszakok váltakozásai, a meleg vagy hideg levegő.
Ebbe a kategóriába sorolható Bethany Holt is. Mert számára minden egyes hónap kínszenvedés, eltekintve attól, hogy hány fok van kint.
   Bethany egy 16 éves Chicago-i lány, rövid barna hajjal, gesztenye színű nagy barna szemekkel és gyönyörű mosollyal, amit az ember csak akkor láthat, ha szerencséje van. Nagyobb szerencsére van szüksége az illetőnek ahhoz, hogy láthassa azt a mosolyt, mint ahhoz, hogy megnyerje a heti hatos lottót. Bethany az iskola legjobb diákja, nincs olyan aki a vetélytársának bizonyulna.
A lány napjai egy kívülállónak egyszerűnek tűnne, de számára egy kicsit sem mondható annak. Már az ébredés is hatalmas gondot okoz az esetében.
Beth-t a mamája ébreszti reggelente, kézfejét végighúzva a lány arcán, valamint megcirógatva a vállát és alkarját. Az asszony nagyon figyel arra, hogy a bőrfelületek éppen csak súrolják egymást, hisz Bethany nem szeret másokkal érintkezni. Már nem. Mikor kinyitja a szemét a puha ágyban feküdve, először a mamája arcát pillantja meg aki mindig bátorítóan mosolyog rá. Ezután újra egyedül marad a szobában. Felül az ágyra és az elejétől a végéig megtervezi a napját, végig gondolja, hogy mi fog vele történni az elkövetkezendő időben. Így egy minimálisan mindig határozottabbnak érzi magát. A gondolatmenete végére érve mindig arra az elhatározásra jut: Végül is nincs más dolgom, csak túl élni egy újabb napot...
   A szokásos forrócsoki után, ami tetején mindig rengeteg tejszínhab úszott és sok fahéjjal volt meghintve, ami tulajdonképpen díszként is szolgált, a pöttyös bögréjét -amit egészen kicsi kora óta őriz- amiből fogyasztotta a langyos italt a mosogatóba helyezi és mélabús léptekkel halad a lépcső felé. Mezítláb van, nem fél attól, hogy felfázik. A talpától kezdve a feje búbjáig érzi a fehér kőből áradó fagyot, ennek ellenére nem szedi szaporábban a lépteket. Semmi jelét nem mutatja annak, hogy örül amikor a szobájában lévő szőrős szőnyeget érzi a talpa alatt. Nem változik az arckifejezése. Bethany kinyitja a gardróbjának ajtaját, amiben tömérdek mennyiségű ruha lóg gondosan vállfára aggatva. Az öltözékek legtöbbje egyforma, nem csak a szabására tekintve, hanem a színét is figyelembe véve. Sötét árnyalatban pompázik a legtöbb gúnya.
Kötelező uniformist viselni az iskolában, így leakaszt egy sötétkék szövetnadrágot, fehér hosszú ujjú inget, nyakkendőt amibe aprólékosan kidolgozva bele van hímezve az iskola neve és levesz a felső polcról egy kötött krémszínű pulóvert. Egy szék támlájára teríti a ruhákat, amíg be nem veti az ágyat, gondosan élére hajtogatva az ágyneműt. Ügyelve arra, hogy ne gyűrje össze a takarót, lehuppan a fekhelyre és egyesével magára aggatja az előzőleg kiválasztott egyenöltözék darabjait. Kiegészítésképpen egy mandzsettával díszíti viseletét.
   Bethany újra veszi a fáradságot és lekullog a lépcsőn, hátával a táskán. Jobb kezével a lépcső fából készült fehér korlátját simítja végig. Többnyire a fa felszíne mindenhol kiegyensúlyozott, de néhol egy-egy szálka türemkedik ki a felületből, ami elkerüli Bethany figyelmét. Olyan mint egy baba. Csak néz, mered maga elé mintha öntudatán kívül lenne és úgy cselekszik. A tekintete üreges.
,,Kicsim! A reggelid a pulton van!"- szól Bethany mamája a konyhából, aki az iratait rendezgeti az ebédlőasztalnál egy almát majszolva, eközben Beth leül a nappaliban lévő ülőgarnitúrára és belebujtatja jobb majd bal lábát is a bakancsába. Elővesz a nadrág zsebéből egy zsebkendőt, ráköp, majd megcsutakolja vele a lábbeli orrát amiről immár gyéren visszaverődik a fény. A konyhába sétál, eldobja a zsebkendőt a kukába. A gránit pulton lévő tízóraiját tartalmazó zacskót a táskája mélyére süllyeszti, majd megáll a mamája előtt és a földet kezdi pásztázni, mintha valami érdekes lenne rajta. Pedig nincs, most is olyan makulátlan mint amilyen lenni szokott.
  Gertrud -Bethany mamája- halványan megint a lányra mosolyog, berakja a papírjait egy átlátszó műanyagból készült lefűzhetős mappába, azt pedig egy dossziéba illeszti, a hóna alá csapja és már is készen van az indulásra. Felkapja a slussz kulcsot az üvegasztalról, majd magabiztos léptekkel elindul a bejárati ajtó felé. Gertrud egy nagyon kedves, tekintélyt parancsoló hölgy. Hosszú, kecses lábai vannak, amiken mindig magassarkú cipő virít. Egy nagy hírű közismert vállalatnál dolgozik, azért visel mindig ilyesfajta hivatalos ruhát.
   A kocsi amivel Gertrud dolgozni megy és elviszi Bethany-t az iskolába, az autófelhajtón áll. Mindketten beszállnak a járműbe, Beth az ölébe veszi a táskáját. Miközben haladnak a város központja felé, kifelé bámul az ablakon és kissé megszédül ahogy nézi a házakat amiket sorra hagynak maguk mögött. Utazás közbe egyikük sem szól egy szót sem, Bethany inkább a zenére koncentrál és álmodozik. Az esetek legtöbbjében klasszikus zenét hallgat, mert az nyugtató hatással van az idegeire.
A személygépkocsi egy kisebbet fékez, Bethany ülésbe süppedt teste kiegyenesedik. Sóhajt egy nagyot, lehunyja a szemét és egy mosolyt erőltet az arcára, ami inkább sikerül egy gyenge vigyornak. A mamája puszit nyom a homlokára.
   ,,Sok szerencsét, Bethany!" -azzal Beth kiszáll a kocsiból és becsapja az ajtót. Megvárja, míg kerék csikorgatva és a port felverve elhajt mögötte a mamája. Pár másodpercig még egy helyben áll, az osztálytársait figyeli. Az osztály ranglistájának legtetején elhelyezkedő lányok nem a téli egyenruhát viselik, hanem a nyárit, ami nem hosszú nadrágot foglal magába, hanem egy-egy rakott szoknyát. Bethany tudja, hogy megint le fogják szólni a nadrágja miatt, hisz egész évben, még májusban is abban jár iskolába. Fél vállára akasztja a táskát és elindul a bejárat felé. Fejét lehajtja, csak néha pillant fel, akkor is csak elővigyázatosságból, nehogy nekiütközzön valakinek. Nem járt szerencsével, bár nem az ő hibájából történt a baleset. Egy biciklis aki bal oldalról közeledett, csaknem elütötte, de Bethany-nek sikerült félre ugrania. A földre vágódott, az oldaltáskájából kiestek a könyvek. Talpra kászálódott, felszedte a köteteket és a mellkasához szorítva gyorsított a léptein.
   ,,Hé! Figyelj már oda, eszement!" -kiabálja utána a biciklis. Beth belép az épületbe, kicsit nagyobb biztonságban érzi magát, de így sem képes megnyugodni. Nem szeret emberek között lenni. Fürkészi a tömeget, hol talál egy olyan zugot, ahol tovább tud haladni. Nem akar a szekrényénél időt pocsékolni, így egyszerűen az osztálytermet nevezi ki céljaként. A folyosó szélénél araszol, mindig kicsit megy csak előre. Senkit nem szeretne megszólítani, megkérni, hogy menjen az útjából. Türelmesen vár.
Mikor eloszolnak a gyerekek, megteszi a hátralévő utat az osztályig és belép a terembe. Leül a szélső padsor legelső padjába és kifele bámul, míg meg nem jönnek a többiek, valamint a tanár meg nem kezdi a tanítást.
Bethany nem szereti ezt a napot mert iskola után egy külön foglalkozásra kell járnia, amin más osztálytársai is részt vesznek nem önszántukból ahogy ő sem.
Az ábrándozásból egy lány zökkenti ki, aki belerúg Bethany székébe, utána pedig hangosan és hisztérikusan vihog fel. Beth nem is hederít rá, az ujjaival babrál és lefelé pillantgat, ahogy azt már megszokhattuk tőle. Kerüli a szemkontaktust.
  ,,Nyomorult"-nevet tovább a lány, miközben odébbáll. Bethany-t az egész iskolában ilyen megnevezésekkel illetik, még a nála kisebbek is szórakoznak vele és eltűri. Nem fűz hozzá megjegyzéseket, nem beszél vissza, egyszerűen elhallgatja ahogy becsmérlik.
A tanórák közti szünetekben Beth egyedül ácsorog az udvaron és figyeli, ahogy a többiek jóízűen nevetnek, minden gondtól mentesen és elfogyasztja a tízóraiját, amit a mamája csomagolt. Lazacos szendvics. Minden falatot élvez. A negyedik óra után ebédszünet van. Mindenki a kantinba özönlik és sorban áll a kiszolgáló pult előtt. Bethany nem tolakszik, majdnem a sor végén áll, akik mögötte állnak sorban megelőzik. Mikor sorra kerül, akkor tudja csak meg, hogy mi az ebéd. Borsó főzelék sült hússal. Elvesz egy tálcát, egy tálat tele étellel és pár szelet barna kenyeret. Illedelmesen köszönetet mondd a konyhás nőnek a napi táplálékért. Szétnéz, hogy hol van szabad hely. Ahogy szinte minden iskolában, itt is feloszlanak a diákok. A népszerűek, focisták, pompon lányok, tanulókör, könyvmolyok és a többi. Bethany nem találja köztük a helyét. A suli WC-jébe megy enni, magára zárja a fülke ajtaját és leül a wc tetejére így fogyasztva el a betevőt. Ez csaknem minden napos az ő életében.
   Dél után még két órát kell végig ülnie aztán a délutáni foglalkozást és már mehet is haza. Csak az jár a fejében, hogy maga mögött hagyjon még egy napot.
  Az osztályba visszatérve megint megadja magát a megaláztatásnak, papírgalacsinokkal dobálják és köpőcsővel köpködik, mindemellett még kegyetlen kifejezéseket is vágnak a fejéhez. A kedvenc órája befejeztével mindent besöpör a táskájába, vált pár szót a tanár úrral a tananyaggal kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklődését, ezt követően elköszön és távozik. A kihalt folyosón hallja a saját cipője slattyogását, amit a reggeli órákban ha akart volna se tudott volna kivenni a zajban. Most viszont megnyugtató csend van, kevésbé fáj már az ember feje, kezdenek tompulni a zajok. Forgatja a szekrényen a zárat, a kombinációs kódnak hála az kinyílt, Bethany elrakja a könyveit amire otthon nincs szüksége, hogy ne kelljen feleslegesen cipelni őket haza, aztán elindul a zene terem felé, ahol a délutáni összejövetelt tartják.
Ez az összejövetel a személyiségzavaros gyerekek javát szolgálja. Itt mindenki elmondhat mindent, ami bántja, zavarja, így általában jobban érzik magukat. A pedagógusok igyekszenek megkönnyíteni a gyerekek lelkiismeretét. Az esetek 90%-ában az a baj, hogy az illető szülei válnak, veszekednek otthon, vagy valamelyik fél alkoholista, esetleg kevés a pénz és szegény a család.
   Bethany belép a terembe, amiben már szinte mindenki ott van.
   ,,Megjött a gyáva is! Vajon ma mit fog kiteregetni magáról?" -a lány zárkózottságára utalva gúnyolódik egy első éves fiú a gimnáziumból.
   ,,Biztosan elárulja, hogy mit evett tegnap vacsorára!" -mondja a fiú haverja, azzal tovább püfölnek egy dobot, ami a terem sarkában áll. A székeket már valaki körbe rendezte, ahogy azt minden héten ezen a napon csinálni szokták. Beth leül egy üres székre és vár, nincs mit tegyen. Úgy tudja, hogy Mss. Nicolson lesz velük a délutáni elbeszélgetésen. Az információja nem volt alaptalan. Nem sokkal később belibbent Mss. Nicolson gyönyörű világosszőke hajjal hatalmas mosollyal az arcán. Felbukkanását követően mindenki letelepedik egy ülőhelyre és a nőt kezdi el fürkészni.
   ,,Ugyebár már egy ideje nem tartottuk meg a programot. Múlt héten nem voltam itt, az azelőtti héten pedig nem volt iskola. Szeretném, ha mindenki elmesélné, hogy mi történt vele ez alatt a két hét alatt. Továbbá, szeretném ha üdvözölnénk körünkben az iskola új diákját!" - int Mss. Nicolson Bethany felé.
,,El-el- elnézést, de én nem va-vagyok új diák..." -próbálja kimagyarázni magát a lány. Kínosan érzi magát. Már csaknem egy éve ebbe a gimnáziumba jár. ,,Én-én még tavaly jöttem ide. Csak ettől az évtől kell itt megjelennem..." -kiegészíti mondandóját.
,,Ó! Ez esetben nagyon sajnálom! Akkor mi még nem találkoztunk...Mss. Nicolson vagyok!" -kezet nyújt a tanár, Beth elfogadja és ő is bemutatkozik. Ő ismerte látásból a tanárt, de nem volt órája vele.
,,Mss. Nicolson, tudja Bethany-nak problémái vannak, szerintünk az elméjéből ered. Nem igen hallottuk még beszélni és néha süket is. Igazából senki nem tud róla semmit, csak azt, hogy az átlaga 5,00. Lehet, hogy ufó..." -súgja oda éppen csak hallhatóan egy Stracy nevű lány a tanárnőnek, mire a nő elszörnyedve néz. Bethany az egészet hallja és lesüti a szemét, ez a pletyka még nem jutott el a füléig, hogy földönkívülinek feltételezik. Lefelé pillantgat, az ujjaival játszik, majd megdörzsöli tenyerével az állát és beletúr a hajába. Arcának fehér színe átváltott pirospozsgássá. Kétség kívül kellemetlen ez neki és szomorúnak érzi magát. Már egy jó ideje hallgathatja az iskolában, ahogy másik kibeszélik a háta mögött, ha lehet így mondani, ugyan is a pletykálók mindig úgy csinálják, hogy Bethany meghallja amit mondanak, mint Stracy az imént. Amiről nem tud az nem fáj alapon híresztelhetnék a híresztelni valójukat, hogy Beth-nek kevésbé essenek rosszul a szavak.
   Már a sírás határán áll, a torka összeszorul és keserű ízt érez a szájában. Sűrűn pislog, hogy ne csorduljanak ki a könnyei. Azt fontolgatja, hogy kiszalad a teremből. Ő van a figyelem középpontjában és emiatt még frusztráltabb, mint lenni szokott ha egy társaságban kell lennie. Mélyeket lélegez be, a válla megemelkedik majd leenged. Mikor felemeli a tekintetét, a szeme Mss. Nicolson-éval találkozik. A nő szánakozva néz rá, látja a szorongást Bethany szemeiben és ez kíváncsivá teszi őt.
,,Bethany, engedd meg, hogy segítsünk! Mi csak jót akarunk tenni veled, mi mind azért vagyunk itt, hogy ránk támaszkodj, ha bajban vagy!"  -Mss. Nicolson hangja maga a megtestesült nyugalom és szelídség. Rá van írva az arcára, hogy minden szót komolyan is gondol. Abba maradtak a pusmogások, mindenki elrakta későbbre a megjegyzéseit. Minden szem Bethany-re szegeződik és lélegzet visszafojtva várják, hogy mit fog szólni, ha egyáltalán mond valamit. Egytől egyig kíváncsiak arra, hogy ki ez a lány és honnan jött.
Beth elgondolkozik. Régebben járt pszichológushoz, de neki sem mesélt semmit, nagy teher nyomja a vállát. Most végre könnyíthetne magán és ha nem jól sül el a dolog, akkor iskolát is válthat, hisz a mamája nagyon elnéző vele.
,,Gyáva..." - súgja egy fiú. A tanárnő biztos nem hallotta, de Bethany fejében ott visszhangzik a szó egyre csak hangosodva.
Ekkor beadja a derekát.
,,Rendben." -mondja. Felegyenesedik és körülnéz. Mélyen beszippantja a levegőt, ami kissé dohos mert a terem régi. Jobban vágyna egy kis friss oxigénre.
,,Én...Engem elraboltak..." -hatalmas kő esik le a szívéről, hogy ezt kimondta. Tudja, hogy ha egyszer belekezdett, akkor végig is kell mondja. Az egész történetet, az elejétől a végéig. Ami nem éppen rövid.
Valamennyien egy emberként nyitják tágra a szemüket, valamennyien pedig csak szájtátva figyelnek. Bethany az ujjait tördeli és elhatározza, hogy nem fog lefelé pillantani. Azt akarja, hogy a többiek is átérezzék a kínját és a gyötrelmét, azt pedig szemkontaktussal lehet lehetővé tenni.
Felnéz és belekezd az egész életét fenekestül felfordító történetbe.